csipesz

Nemrég egy nagyvállalat 100 fős szervezeti egységét irányító vezetőjével beszélgettem a munkámról. Arról meséltem neki, milyen jól érzem magam, mennyire lelkes vagyok, tele energiával, mert tudom, hogy olyan dolgot csinálok, ami összhangban van velem, amivel szolgálhatom és jobbá tehetem a világot. Hogy megtaláltam az ikigai-t.

Kinek az érdeke?

Épp ott tartottam, hogy másokat is segítek abban, hogy megtalálják azt a munkát, ami iránt így éreznek, amikor hirtelen megállította a beszélgetést és élesen nekem szegezte a kérdést – mintha csak rajtakapott volna valami turpisságon: Hogy jön ez össze a szervezetfejlesztéssel??? Neki, mint vezetőnek nem érdeke, hogy az emberek elkezdjenek ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert akkor ott fogják hagyni a munkájukat. – mondta elégedetten rávilágítva az ellentmondásra.

Ó, igen. Megérkeztünk:) Mindaddig, amíg rólam volt szó – aki kilépett a multi-létből -, teljesen rendben van a munka öröméről beszélgetni. De az, hogy egy száz fős szervezetben is jól érezzék magukat az emberek az olyannyira nem része a gondolkodásunknak, hogy a vezető azonnal tiltakozni kezd.

Sebaj, mivel nekem ez ügyem, és tudom, hogy tehetek azért, hogy ez a gondolkodás megváltozzon, örömmel válaszoltam a kihívásra. Sorolni kezdtem az érveket, hogy miért jó az, ha szeretjük a munkánkatjobban teljesítünk, jobb döntéseket hozunk és lényegesen kreatívabbak vagyunk, kevesebbszer vagyunk távol a munkából és kisebb a kiégés veszélye. Azt gondolom a vállalatoknak sem érdeke, hogy olyan emberek „melegedjenek az irodában”, akik alig vonszolják be magukat reggelente és alig várják, hogy leteljen a munkaidő, mert nincsenek a helyükön.

Vélt veszély, valós kockázat

Veszélyes a kérdéssel foglalkozni? Lehet. De hogy kell vele foglalkozni, az biztos. A trendek szerint a jelentőségteljes cél és a kiteljesedés lesz a jövő nemzedék munkavállalóinak egyik fő mozgatórugója. Ha egy szervezet nem tud ilyen célt a zászlajára tűzni, és nem tud alkotó, támogató légkört teremteni, akkor nem attól kell tartania, hogy a meglévő munkavállalók elmennek, hanem attól, hogy nem találnak újakat a helyükre. Nem az lesz a gond, hogy a dolgozói felmérésben az elkötelezettségi index elmarad az iparági átlagtól, hanem az, hogy nem lesz, aki elvégezze a munkát.

A munka öröme csak egy tényező, de  meghatározó lesz az elkövetkező pár évtizedben. A valamivel több fizetés csak egy darabig pótolja azt a hiányt, amit az okoz bennünk, ha nem a saját értékeink szerint élhetjük az életet. És nem csak a kiemelkedően tehetséges munkavállalókról beszélek. Nem csak az a réteg vágyik az örömre, aki a Google, Prezi és többi “fancy” cégnél  is megállja a helyét és megteheti, hogy a színes irodák között válogasson és élvezze az alkotás örömét. Egyre több gyártócégtől halljuk, hogy már a kékgalléros munkavállalók is arról beszélnek az „exit interjúkon”, hogy nem csak a rossz munkakörülmények vagy az alacsony fizetés zavarták őket, hanem az is, hogy úgy bántak velük, mint a gépekkel.

Homokba dughatjuk a fejünket és mondhatjuk, hogy ezzel mi nem foglalkozunk, de nem sokáig, mert ha az X még nem is, de az Y és Z generációk már foglalkoznak vele.

No comment…

Mondandóm végére én egészen kereknek éreztem a saját történetemet. A túloldalon némi hümmögés hallatszott, lévén telefonon beszéltünk. Hogy meglássam, megértette-e beszélgetőpartnerem amit mondtam, megkérdeztem, hogy „És te a helyeden vagy?”, mire azt a választ kaptam, hogy „Nem. Éppen vezetek.” (no comment…)

Hát, ha azt a bizonyos első lépést nem is sikerült megtenni, a 100 fős szervezeti egység érdekében remélem, hogy legalább néhány új gondolatot sikerült átadnom.

Tudatosság gyakorlat

  • Milyen munkahelyen / munkakörben voltál igazán elemedben?
  • Mitől volt az a munka örömteli?
  • Mi hiányzik a mostani munkád öröméhez?
  • Min kellene változtatnod, hogy jobb legyen?

Ha neked is vannak gondolataid a témával kapcsolatban, vagy érdekel, hogy mit gondolunk a munka öröméről és az örömteli szervezetekről, akkor keress minket: Kapcsolat

Székely Ágnes

kép: pexels.com