Az alkalmazkodás egyik végső stádiumában, például ha az érzékszervek túltelítődnek, és már nincs hová rugalmasan igazodni, puszta önvédelemből feladják a mindennemű működést – hétköznapi szóval „elfáradnak”.
Ennek a jelenségnek egy igen érdekes változatát éljük meg most, mi emberek, nem csak sejt- vagy szerv-, hanem az egyén- és/vagy társadalom szintjén. Egyre gyakrabban kénytelenek vagyunk leállni, mert már képtelenekké válunk az alkalmazkodásra, avagy úgy alkalmazkodunk a lehetetlen változási sebességhez, hogy kihagyunk egy-két ütemet – vagy akár többet is. Kifeszít, hogy napi szinten kell valamin igazítani és egy idő után egyszerűen telítődünk…
A változást nem tudjuk kikerülni; proaktívan vagy reaktívan, de válaszolni kell a kihívásokra – aki nem megy elé, az fut utána… – és a lépéskényszer mindenkire kihat – kivétel nélkül. Lépünk… egyszerre, egymás után vagy egymás sarkára taposva…, de meddig? Fenn tudjuk tartani ezt az állapotot? Lehet megállás nélkül menetelni?
A kutatások azt mutatják, hogy nem lehet megállás nélkül folyamatosan fejlődni, változni. Előbb vagy utóbb szembe találjuk magunkat az alkalmazkodási fáradtságnak nevezett jelenséggel.
Ilyenkor csak azt vesszük észre, hogy nem megy és fogalmunk sincs arról, hogy magunkat védjük a tehetlenségünkkel.
Azt tapasztaljuk, hogy elszalad mellettünk a világ és mi képtelenek vagyunk lépni. Néha az ágyból való kikecmergés is gondot okoz. Minden apróság kibillent. Lefagyunk. Nem vesszük észre a lehetőségeket, beszorulunk a “kell”-ek és a “muszáj”-ok közé, és vonszol magával bennünket az élet. S ha ez pont az „üzleti élet”, akkor elszalasztott, későn felismert lehetőségek, megtarthatatlan kollegák, elégedetlenség és csendes felmorzsolódás vesz körül minden irányból. Valahogy elfogy a levegő.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Az első, amit tehetünk a megelőzés – ez mindig a legkifizetődőbb!
Vigyázzunk arra, hogy a változáshoz való alkalmazkodások – adaptációs időszakok – közé iktassunk be stabilizációs időszakokat. Ezek luxusnak, úri huncutságnak tűnnek, de alapvetően annak a biztosítékai, hogy amit léptünk/fejlődtünk/haladtunk adaptáció címszó alatt, az megmaradjon és termelőbe tudjon fordulni. Ide tudjuk beiktatni a gyakorlást, a visszatekintést, a kialakított új módszerek, eljárások tökéletesítését és a sikerek megünneplését. Ez ad biztonságos alapot a továbblépéshez, a következő adaptációs szakaszhoz (lásd a Munka Öröme modellünkről szóló publikációnkat!)
A következő az, hogy vegyük észre, ha az alkalmazkodási fáradtság küszöbén billegünk.
Ez nagyon nehéz. Általában referencia pontokhoz kapcsolódó ellenőrzések segíthetnek ennek a felismerésében: maradjunk nyitottak és kíváncsiak a külső és a belső visszajelzésekre. Ha valamelyik pirosan villog, ne engedjük el, kezeljük valós vészhelyeztként, nézzünk rá mélyebben és kezdjük el keresni a megoldandókat. Sokkal több energiát fog felemészteni, mintha megelőztünk volna, de a helyzet innen még visszafordítható.
S amikor már minden mindeggynek tűnik?
Ha már belesodródtunk, akkor az legyen gyanús, hogy valahogy minden elhalványodik körülöttünk, minden “energiátlan”, és egyre másra jönnek szembe a kudarcok, amivel már nincs is erőnk szembefordulni. Itt az a kulcs, hogy ismerjük fel és egyszerűen vegyük tudomásul: utolért az alkalmazkodási fáradtság.
Hogyan lehet ebből kimászni? Nem egyszerű, de van néhány ötletünk. Ha szeretnél beszélgetni velünk erről a témáról, keress bizalommal!
Danghel Edith
Photo by Jen Theodore on Unsplash