– Tényleg fel akarsz mondani?
– Nem is tudom…
– Olyan szuper munkád van. Bárcsak nekem lenne ilyen.
– Tudom-tudom.
– Jó fizetés, szép iroda, fizetett szabadság. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy így meg vannak becsülve.
– Igen, tudom, ez a legrosszabb az egészben.
– De akkor mi hiányzik?
– Régen valahogy más volt. Éreztem, hogy ide tartozom. Tudtam, hogy fontos a munkám. Aztán elkezdtek cserélődni az emberek, új főnököm lett, új emberek jöttek, és valahogy minden megváltozott.
– De mi lett más?
– Régen nem kellett éves értékelés, hogy azt mondja a főnököm, hogy köszönöm, hogy este bentmaradtál, és megcsináltad azt a sürgős ügyfél kérést. És a kollégák is… Néha reggel találtam egy csokit az asztalomon és rögtön tudtam, hogy kitől és miért kaptam. Nem a csoki hiányzik, csak valahogy a gesztus. Régen tudtam, hogy számít a munkám, hogy számítok.
– Értem.
– Nemrég lezártunk egy projektet, amin rengeteget dolgoztunk. Másnap mentünk tovább, mintha mi sem történt volna. Nem akarok én céges vacsorát, meg bónuszt, csak jó lett volna kicsit megállni, jó lett volna pár jó szó. Azzal megint egy darabig elketyegnék…
– Pedig mindig olyan lelkes voltál.
– Ó, most is van egy csomó ötletem, hogy mit csinálhatnánk jobban, de már el sem mondom. A főnököm mindig a padlót nézi, miközben a kétheti “one to one” beszélgetésünket tartjuk. Bólogat mindenre, és közben az óráját nézi. Meg aztán minek, ha nem számít.
– És akkor most mi lesz?
– Azt hiszem, ideje új csapat után néznem. Nem a munkával van bajom, hanem a megbecsülés hiányzik. Hogy tudjam, hogy számít, amit csinálok. Hogy észreveszik, hogy beleteszem magam, és mindenkinek igyekszem legjobb tudásom szerint segíteni. Ahol örülnek neki, hogy ott dolgozom. Ahol néha azt mondják, hogy köszi. Ahol legalább egy minimál kis megbecsülés jár mindenkinek. Ahol része a vállalati kultúrának, hogy értékeljük egymás munkáját.
Nem kell nagy hűhó, csak néha egy köszönöm, és ennyi…
Székely Ágnes
kép: unsplash.com