Pandémia, digitálisba fordulás, egyre fokozódó szorongás, home office… Ilyen és ehhez hasonló kulcsszavakkal tudjuk összefoglalni az elmúlt, több mint egy esztendőt.
Sokunk életében óriási felfordulást okozott – a legkisebbektől a legnagyobbakig. És itt természetesen nem a méret a lényeg 🙂 Olyanba zuhantunk bele, amiben korábban nem, vagy csak igen kevés tapasztalatunk volt, éppen ezért olyan túlélési-, megküzdési stratégiákhoz kellet nyúlnunk, amiket korábban nem vagy alig próbáltunk ki.
Míg az online élet belendülni látszott, nagyon komoly korlátok jelentek meg az életterünk más területén. Beszorultunk szinte minden szinten: helyhez kötöttek lettünk és a fizikai kapcsolataink lecsökkentek – annak minden előnyével és hátrányával. Ha mélyebben bele merülünk ebbe a témába, azaz magunkba nézünk vagy beszélgetünk számos szakma/korosztály képviselőivel, – mint ahogy mi tettük nemrégiben egy szervezet közel 60 tagjával -, azt tapasztaljuk, hogy ebben az új felállásban a kapcsolatok nonverbális oldala hiányzik a legjobban. Normál üzemmódban, maga a verbális kommunikáció sem fenékig tejfel. Fáj, ha félreérthetőek vagyunk, nagyon nehéz az is, hogy viszonylag röviden és egyértelműen tudjuk az információt átadni. És látjuk, hogy se a telefon, se egy online „meeting” eszköz nem segtít ebben, sőt meg sem tudja közelíteni azt, amit az élő kapcsolat adni tud.
Azt éltük meg, hogy valahogy elvész a lelke az egésznek… – fogalmazták meg a beszélgetésünk résztvevői.
Ennek egyik oka, hogy a személyes jelenlét varászát egysíkúvá egyszerűsíti a digitális tér. A másik ok, hogy nem tudjuk még jól olvasni a visszajelzéseket. S persze az „adás” maga sem tökéletes ezen a téren sem. Mindannyian tudjuk, hogy nem lehet „nemkommunikálni”. Akkor is kommunikálunk, ha nem beszélünk, de a verbalitáson túli jelek jelentőssége most mutatkozik meg mindenki számára igazán – (azzal együtt, a nonverbális elemek olvasása szubjektív!!). Mert mit jelent 20 sötét négyzet a monitoron egy megbeszélés/előadás vagy bármilyen esemény kontextusában? … Ki-ki értelmezi ahogy tudja/meri… Más kapaszkodónk az online térben a nonverbalitásra pedig nagyon kevés…
Az ember mindenre keres megoldást; ha nem elég a nonverbális kapcsolódás, majd keresünk forrást: és láss csodát! Kiürültek az állatmenhelyek, mert a kiskedvencek tudnak adni a szavakon túl is. Tudnak adni feltétel nélküli odafordulást és közvetlen igen konkrét visszajelzést egészen egzakt nonverbális módon. És igénylik a fizikai kontaktust és a törődést és a figyelmet az ő nonverbális jeleikre. Pont azt, amiből most szűken kapunk, ami most máshová nem adható. Nagyszerű gondolat, hihetetlen jó cselekedet.
Az a legjobb ebben az egészben, hogy számos olyan terület van – mint például a kiskedvencek örökbefogadása és nem csak az -, ahol ez az időszak igen jó és fenntartható tanulságokat hozott. Azt például, hogy a kapcsolatok értékesek, hogy a visszajelzés éltető és hogy nem mindig kell mindenhez az ember személyes jelenléte. Ezt láttuk, tartsuk meg és vigyük tovább egyéni és szervezeti szinten is!
Számos olyan területe van a gazdaságnak, ahol átmenetileg megoldható a távmunka vagy a home office, de hosszútávon nem vagy csak igen kis részben fenntartható. Itt a tanulságokat le tudjuk vonni, de hogyan alkalmazkodjunk? Hogyan térjünk vissza? Mi lesz a jól kialakított és lassan megszeretett új életünkkel, a család együtt reggeli/ebédjeivel, az utazással el nem fecsérelt órákkal és a déli kutyasétákkal?
Mert megküzdöttünk vele, kialakítottuk, megszoktuk és megszerettük!
Ne, ne akarjuk teljesen visszacsinálni! Csak gondoljuk végig higgadtan, és találjunk rá jó megoldást!
Danghel Edith
Photo by Berkay Gumustekin on Unsplash