Marie Kondo módszere roppant egyszerű. Első látásra. Ahogyan az a japán módszerekkel már csak lenni szokott. A folyamat, a rendszer, az eszközök mind már-már triviálisak. Az elv, a filozófia, a művészet, amit magukban hordoznak az már nehezebben megfogható, viszont ezek nélkül csak egy lélektelen eszköz kerül a kezünkbe általa, és semmi hasznát nem vesszük majd.
Ugyanezt tapasztaltam a lean módszertannal, amit nem is szeretek így hívni, hiszen sokkal inkább filozófiáról van szó. Ha csak azt értjük meg belőle, hogy ezáltal egyszerűsíteni lehet a folyamatokat és minimalizálni a veszteséget, akkor nem értettünk meg semmit.
Rendrakás
Marie módszere a rendrakásról szól, a lean 5S gyakorlatával cseng össze. Amiben különbözik, az a rendezőelv. A „lean-es” rendrakásnál – legyen szó szekrényről, szerverről vagy folyamatról – mindig azt kérdezzük, hogy valami érték-e. Marie módszere ezzel szemben mindig azt az egyetlen kérdést teszi fel, hogy örömet okoz-e az életünkben az adott dolog.
Ha valami nem tölt el örömmel, akkor ideje elengedni. Vagy megszeretni!
Marie azt ígéri, hogy ha elkezdjük alkalmazni a módszerét, akkor az egész életünk megváltozik. Kicsit úgy voltam vele, mint az egyszeri ember a moziban, a Csillagok háborúja vetítésén:) Én ezt ugyan már el nem hiszem… Hát kipróbáltam. És meglepődtem!
Öröm és megbecsülés
Nálam alapvetően rend van. Nem itt ért a meglepetés. A módszer szerint egy kupacba kell halmozni az egyféle dolgokat, hogy lássuk mennyi van belőle. Utána egyesével meg kell fogni mindent és dönteni róla. Ami marad, azt úgy kell visszatenni a helyére, hogy lássuk és értékeljük, használjuk, örüljünk neki. Lehet, hogy a végén kevesebb holmink lesz, de azt igazán értékelni fogjuk.
Nem mennék a részletekbe, hogy hány „bontatlan” zoknit, alsónadrágot találtam és hány elfeledett ruhadarab került elő a szekrények mélyéről. Szépen, rendben össze voltak hajtogatva, csak valahogy egyre hátrébb kerültek a polcon és feledésbe merültek.
De azon is meglepődtem, hogy mennyi olyan holmi van, amit naponta használok és mégsem jut eszembe örülni neki, vagy akár hálát adni érte. És ekkor támadt az a bizonyos AHA élményem. Szóval erről szól a történet. A megbecsülésről.
Megszerezni vs. megtartani
Tényleg veszélyes ez a KonMari módszer, mert néhány szekrény és könyvespolc után – ha tényleg alkalmazzuk az elveket – nehéz leállni vele. (Megjegyzem, én a lean-el is így vagyok:)
Folyamatosan projekteken pörgünk. Amint valami megvan, máris a következőbe kezdünk a munkahelyen és a magánéletben egyaránt. Ami már megvan, az nem olyan fontos. A lényeg, hogy meglegyen.
És sajnos azt látom, hogy ez nem csak a tárgyakra vonatkozik, hanem az emberekre is. A szervezetek erejüket megfeszítve „vadásszák” le az új munkaerőt. Hónapokat, de akár éveket fektetnek abba, hogy mindent megtanuljon az új kolléga, majd szépen lassan magára hagyják, bekerül a gépezetbe. A projektvezetőtől megkapja a feladatait, a bérszámfejtő rendszer utalja a fizetését, a főnöke évente egyszer értékeli a teljesítményét.
Az elején még örülünk neki, hogy csatlakozott hozzánk, aztán pedig teljesen természetes, hogy ott van és csinálja a dolgát. És amíg a zokniknak talán mindegy, hogy örülünk-e nekik, addig az embereknek nem! Vágyunk a figyelemre, a megbecsülésre, az örömre. És míg a zoknik nem lesznek kevésbé lelkesek és hatékonyak a megbecsülés hiányában, addig az emberek előbb-utóbb elfáradnak és beleszürkülnek a hétköznapokba, vagy simán otthagynak minket.
Ekkor kicsit csodálkozunk, megmagyarázzuk, hogy máshol magasabb fizetést kínáltak neki és megyünk tovább… De mi van azokkal, akik maradnak?
Tudatosság gyakorlat:
- Kik az „elfeledett” emberek a szervezetedben?
- Hogyan becsüli meg a szervezeted a „régi motorosokat”?
- Hogyan jelenik meg az öröm a hétköznapokban?
- Ki lesz a következő, aki otthagyja a céget? Miért megy el?
Ha szeretnél “rendet rakni”, de nem tudod, hogy hol kezdj hozzá, keress minket: Kapcsolat
Székely Ágnes
kép: unsplash.com
1 comment