Azt tartja a közmondás, hogy „könnyebb utólérni a hazug embert, mint a sánta kutyát”. Nos, nemrég jó ideig kergettem néhány kis hazugságot egy “a valósággal való bármi egyezés csak a véletlen műve nevű” nagyvállalati környezetben, de nem tudtam utólérni. Az összes tanult módszeremet bevetettem – érveket, tényeket sorakoztattam egymás után, a kommunikáció összes általam bírt eszközét elővettem, hogy tiszta képet tudjak mutatni egy projekttel kapcsolatban, de mindig ugyanaz volt a válasz. Hazugságok, csúsztatások, mellébeszélés.
Meztelen a király, bolond, aki ezt szóváteszi
Kezdtem elfáradni és ismét nem értettem, hogy MIÉRT jó ez??? És hogy miért nem akarják meglátni a vezetők, hogy mi a valós helyzet? Hogy igenis csúszás van a projektben, hogy a minőség és a teljesítmény a béka feneke alatt, hogy mekkora kockázatot vállalnak, ha ezt, így ráengedik a szervezetre. És süket fülekre találtam.
Ha külön-külön beszéltem bárkivel a csapatból, mindenki számára világos volt, hogy “meztelen a király”. De láthatólag én voltam az egyetlen, aki ezt kimondta és persze meg is volt a jutalmam. Engem állítottak be hazugnak. Kiforgatták a szavaimat, szövegkörnyezetéből kiemelve ferdítették el a tényeket… (Ez máshonnan is ismerős lehet, de ebbe most ne menjünk bele…)
Csapatban játszva majd mindenki ugyanazt a sportot űzte. Egy olyan játszmát, amiben folyamatosan forog Stephen Karpman drámaháromszöge, hol egyik sarkára állítva, hol másikra. Ebben a játékban folyamatos a vádaskodás és a mentegetőzés. Folyamatosan szemben áll az „én és mi” és a „te és ti”. Egy valami nem jelenik meg. A közös célért tett együttes erőfeszítés. Mert a felek egymásnak feszülnek, hogy mindenki mentse a bőrét. Az egy asztalnál történő közös egyeztetés helyett a palánkon átkiabálva megy az üzengetés.
És ismét nem tudtam lejönni a szerről, a rossz szokásomról, hogy érteni szeretném az okokat.
A félelem mindent visz
A legfőbb ok, hogy ezek a játékosok félnek. Félnek attól, hogy elveszítik a munkájukat, hogy megszégyenülnek, hogy alul maradnak, hogy nem nekik van igazuk, hogy be kell vallaniuk, hogy kudarcot vallottak. Végső soron minden félelem valahol a megsemmisüléstől való rettegésről szól.
És ez nem csak a „gyalogokra” igaz, hanem azokra a „vezérekre” is, akik hatalmukkal próbálják betömni az egójuk bástyáján keletkező kisebb repedéseket, vagy néha már az összeomlással fenyegető, tátongó lyukakat. Egy startégiájuk van – védekezés és támadás. A sérülések elkerülése, ha kell, hazugságok árán is.
A szervezeti kultúra mindent megesz reggelire, nem csak a stratégiát
Sok szervezet ezt sajnos nem csak hogy eltűri, de jutalmazza. Politikának hívják a játékot és az jut egyre feljebb a ranglétrán, aki ügyesen „politizál”. Olyan emberek ülnek ezáltal a szervezet életét meghatározó pozíciókban, akik rettenetesen félnek és akik ezzel az egész szervezetet megbetegítik. Akik félelem-vezérelt szervezetekben szocializálódtak és tanulták meg mesteri fokon űzni a hazugság-játszmákat. Akik sosem láttak mást. Akik azt tanulták meg és most azt tanítják, hogy nem lehet tévedni, nincs lehetőség a hibázásra. Akik sosem álltak bele olyan helyzetekbe, amikor azt kellett mondani, hogy tévedtem.
A félelem bére
Mibe kerül ez? Hát sajnos nem csak a lelkiismeretükbe (ha egyáltalán még meghallják, amit suttog), de súlyos pénzekbe is. Semmi sem drága, hogy elfedjék a hibáikat. Ezek a szervezetek szó szerint komoly összegeket költenek arra, hogy elrejtsék, vagy utólag javítsák a hibáikat.
Amit nem számszerűsítenek, de szintén pénzben mérhető, az a kollégáknak a teljesítmény csökkenése – ami egyrészt abból adódik, hogy ahelyett, hogy dolgoznának játszmákat játszanak, másrészt pedig abból, hogy halálosan frusztráltak.
És amire egyelőre csak legyintenek az az a veszteség, ami abból adódik, hogy egyre többen élik tudatosan az életüket és döntenek úgy, hogy a pénz mellet a minőségi élet is fontos a számukra. Ezek az emberek nem pazarolják már az életüket olyan szervezetekre, ahol hazugságra kényszerülnek. Egyre többen vannak, akik a drága idejüket sokkal inkább „értelmes” dolgokkal töltik. És szerencsére egyre több az olyan szervezet, ahol ezt megtehetik.
Nincs kiút
Szeretném azt mondani, hogy ezen könnyen lehet segíteni és némi kitartással át lehet fordítani a félelmet bizalomba (aki nem fél a nagy szavaktól, az bátran helyettesítse be szeretettel:)
De sajnos nem tudom ezt mondani. És én meg sem próbálom meggyőzni ezeket az embereket arról, hogy van más út, mert ez felesleges idő és energia pazarlás lenne. Ami miatt mégis írnom kellett a témáról az az, hogy akik ezt megélik, úgy, hogy közben az igazságérzetük és minden porcikájuk tiltakozik ellene tudják, hogy van más út. Hogy egyre több szervezet értékrendje a morálról, a win-win helyzetekről, a nyitottságról és őszinteségről szól. Hogy nem kell belemenni ezekbe a játszmákba.
Tudom, erősen kell kapaszkodni, hogy ne menjünk le „Mordorba”, de vannak kapaszkodók. Mind közül a legerősebb a saját értékrendünk, ami mindig jelez, ha figyelünk rá.
Tudatosság gyakorlat
- Mikor kellett utoljára hazudnod a munkahelyeden?
- Milyen hazugságok férnek bele a vállalati kultúrátokba?
- Mi fér bele a te értékrendedbe?
- Milyen árat kell fizetni érte?
Székely Ágnes
kép: unsplash.com