Hülyén hangzik? Oximoron? Idétlenség? Pedig trendi! Már nem tudnak mással jönni, azért…! Dolgozni kötelesség? Igen? Kinek? Miért? Ki mondja meg? És ha kötelesség? Kinek az? És másnak miért nem? És különben is: Ami kötelesség, az hogy lehet öröm?
De tényleg. Vegyük a legkonkrétabb tényeket: az emlékeimet – már amennyire egy emlék lehet tényszerű 🙂 Amióta az eszemet tudom, anyám és apám dolgoztak. Igen, dolgoztak otthon és dolgoztak a munkahelyükön. Pontosabban jártak munkába, ahol mindkettőjüknek más volt a munka.
A munka
Anyám fizikai és nem elhanyagolható szellemi munkát végzett. Egyrészről állt egész nap, másrészről kívülről fújta a kisváros minden lakójának lábméretét és ránézésre tudta, kihez hogyan kell azon a bizonyos napon szólni. Cipőboltos volt. Az eladás művésze. Minden ügyfelekkel dolgozó ember – igazgató, orvos, értékesítő, ügyfélszolgálatos, de még a portás néni is – bizonyítja, hogy ez nem kis kihívás. Ha ez nem lett volna elég szellemi torna, a leltár is az ő felelőssége volt és a számokat is hozni kellett. És mindeközben felhordott évente, úgy nagyjából három tonnányi árut a második emeletre. Mert a kamion csak az üzlet ajtajáig jött, a sofőr nem nyúlt az áruhoz, más kisegítő személyzet nem volt és nem volt az épületben lift sem. Nehéz kartondobozok, tele cipővel, szanditól a túrabakancsig. Még 47-es méretben is! Dolgozott. Fizikai és szellemi értelemben is.
Az apám karbantartó villanyszerelőként élte élete nagy részét. Az ő krédója az volt, hogy akkor dolgozik jól, ha nincs munkája. És tényleg, volt olyan napja, amikor nyakig olajosan görnyedt egész nap egy motor alatt/felett, de az esetek többségében izzót cserélt, kapcsolót szerelt szinte játszva vagy éppen azon gondolkodott, hogyan tehetné magát hasznossá.
Van különbség, nem? És mégis láttam a munka örömét mindkettőjüknél.
Az öröm
Az anyám imádta, hogy szépet és jót tud adni a vevőinek. Már amikor árubeszerző úton volt tudta, hogy melyik fazonra ki fog bukni, és arra is mindig figyelt, hogy azoknak, akik valamilyen problémával küzdenek legyen speciális megoldása. Volt olyan, hogy egy betévedő vásárlótól elérhetőséget kért, mert 49-es méretben nem tartott cipőt, de addig járt utána, amíg egy egész téli-nyári szettet össze nem rakott neki. Mindkettőjük nagy-nagy örömére. És azt is tudom, hogy anyám akkor volt igazán boldog, amikor a szezon elején megjött a jobbnál-jobb, hasznosabbnál-hasznosabb áru. Például tavasszal a gumicsizma ☺ és vették-vitték mint a cukrot.
Az apám igazán jól dolgozott, krédójának megfelelően. És őt ez nem is elégítette ki, mert túl sokszor volt, hogy nem volt mit csinálnia. Ezért rákapott a kovácsoltvas megművelésére. Kis asztalt, székeket, virágtartót, lámpákat kovácsolt. Nagy szeretettel festette, üvegezte, kárpitozta. Látszott, igazán örömét leli ebben. Nagyon szépek voltak. Boltot is nyithatott volna, de elajándékozta őket és máig használatosak.
Én ezt láttam. Így nőttem fel, hogy igen, van bennünk egy kötelesség tudat, hogy dolgozni muszáj és van, aki meg tudja találni a munkahelyén a munka örömét. De a homo ludens akkor sem enged a huszonegyből, ha a kötelességünket megtettük, és még mindig van kimaradó időnk, energiánk. Akkor játszva alkotunk. Dolgozunk örömmel a munka, az eredmény, a szép és jó, a mi magunk és a környezetünk örömére.
Tudatosság gyakorlat
- Te hogyan viszonyulsz a munkához?
- Mit láttál magad körül?
- Mit hozott neked a múlt?
- Hogyan éled meg nap mint nap?
Ha úgy érzed, hogy nem elégít ki amit épp teszel, ha nagyobb a kötelesség érzés mint az öröm, gyere, találjuk ki együtt, hogy hogyan alakíthatjuk át a munkádat úgy, hogy örömet találj benne, vagy találjuk meg azt a munkát, amiben megtalálod az örömödet! Kapcsolat
Danghel Edith
kép: pexels.com