Egyet tudtam. Fájdalom, bántás és megbántódás árán tanultam meg, így tudtam. Néhány alapelvből nem engedek. Nem engedhetem meg magamnak és annak sem, akivel együtt dolgozom, hogy bárkit bántás érjen azáltal, amit teszek, amit teszünk. Nem felelhetek mindenkiért és nincs rá garancia, hogy a szavaim csak és kizárólag kellemes érzést és örömet okoznak. Sőt, tükörbe nézni sokszor nehéz és a változás sem kellemes, de ami nem kérdés, az a szándék, amivel a másik ember felé fordulok. Az csak jó lehet.
Egyszer egy mentorom azt mondta, hogy nem azért vagyok ott, azon a munkahelyen, hogy szeressenek. Ezt hatalmas bölcsességnek gondoltam akkor, mivel feloldozást adott a vezetői szerep olykor kellemetlen feladatai okozta lelkiismeret furdalás alól. De azóta rájöttem, hogy hol sántított ez a mondás.
Igenis szeretném, ha szeretnének. Mindenki vágyik rá, hogy elfogadják és szeressék, bármilyen kapcsolatról is legyen szó. Pontosan ezért kell elkülönítenünk az embert és a cselekedeteit. Nem ítélkezhetek senki felett, nem bánthatok senkit amiatt, mert az, aki. Azért mert ott tart az útján, ahol, mert máshogy látja a világot, mint én vagy éppen olyan problémákkal küzd, amin én már túl vagyok.
Pontosan ezért tudjuk egymást segíteni, mert mások a tapasztalataink, más a világlátásunk. Ezért tudunk új szempontokat adni egy helyzettel kapcsolatban. Akkor sem ítélkezhetek és helyezkedhetek a másik felé, ha úgy érzem, tudom, amit ő nem. Már csak azért sem, mert ő ezer olyan dolgot tud, amit meg én nem. Amikor az egón keresztül nézzük a helyzetet és a segítő szándék álarca mögött ott a versengés, a „nekem van igazam”, a „na ugye megmondtam” diadala, az nem segít. Senkinek. Nekem sem, hiszen ahelyett, hogy a másik ember és az ő helyzetének megértése és elfogadása által én is tanulnék, helyette ott maradok a saját tudásom kicsinyes önigazolásával.
Elfogadással, nyitottan, szeretettel szeretnék minden helyzetben jelen lenni. Olyan teret teremtve, amely mentes az ítélkezéstől, ahol a figyelmem segít másoknak megtalálni a hangjukat és az igazságukat és amiben én is megtalálhatom az enyémet. Ha ez hatja át a kapcsolataimat, legyen az munka vagy magánélet, akkor mindent meg lehet oldani, még ha nem is értünk mindig egyet. Lehet, hogy néha fáj, néha meg kell küzdeni dolgokkal, néha változtatni kell és van, hogy elfáradunk, de ha követem az alap értékeimet, akkor ez is egy velem és része a tanulásnak. Akkor nem fáj és nem bánt, még ha nehéz is.
Ha így teszek, akkor az “én” és “te” pillanatok alatt átalakul és “mi” lesz belőle. Az “én igazságomból” és a ”te problémádból” inspiráció és ötlet lesz. A megmondás szelíd kérdéssé alakul. Az összefeszülés összekapaszkodásba megy át és még a konfliktus is megszelídül és előre visz.
Lehet így? Lehet. Így csináljuk. Elfogadással, szeretettel, együtt.
Székely Ágnes
kép: pexels.com