Mint a nagy szerelmeknél általában, a teljes belefeledkezés eltartott egy darabig. Magával ragadott és visszhangzott bennem az új. Mindenben visszaköszönt, mindenhez kapcsolódott. A szín, a forma, a gondolat, a koncepció; minden. Olyan volt, mintha végre valaki kimondta volna azt, amit én csak éreztem, de nem tudtam megfogalmazni. Valamit, ami a világom rendezőelve volt. Egy új világé, ami úgy alakult ki körülöttem, hogy hagytam magam sodródni benne és csak a rácsodálkozásaimban voltam tudatos. És most itt volt előttem, kimondva, leírva, frissen, ropogósan és úgy éreztem mindenre kiterjedőn. Igen, így érdemes csinálni. Tudtam. Meg voltam győződve.
De, hogy kell ezt így csinálni ketten? Ez volt az igazi kérdés. Mert amikor elkezdett foszladozni a rózsaszínű köd, amikor jöttek a munkás hétköznapok, amikor már testet öltött és kézzelfogható formája lett a dolgoknak, már nem is tűnt olyan egyszerűnek a közös út.
A régi rutin könnyedén jelentkezett minden egyes alkalommal, amikor egy kicsit is lazábban hagytam a gyeplőt. Elég volt egy kisebb zökkenő, egy kis bizonytalanság vagy disszonancia és felütötte a fejét a régi, jól bejáratott gondolkodásmód. Nálam mindenképp.
Ilyenkor több kört kellett futni; és szép szelíden, ahogy a tudatos jelenlét során az ember a gondolatait visszaterelgeti a múltba révedésből vagy a jövő tervezgetéséből az itt és mostba, úgy kellett a rutin helyett visszapattintani magam az új működésmódba.
Igen, a legfontosabb az, hogy örömmel fogjak neki minden nap…
Nem, nem kell mindent á-tól z-ig pontosan megtervezni…
Igen, ha izgalmas, akkor érdemes foglalkozni vele, mert előrevisz…
Nem, nem kell ráugrani mindenre most, azonnal; semmiről nem maradok le, ha aminek nekifogtam előbb végig görgetem és a listába szedett következővel megyek tovább…
Igen, az sem baj, ha érzelmekről beszélünk és pontosítunk…
Nem, nem alapvető, hogy ki kicsoda és pontosan mit csinál itt…
Igen, egyszerre csak egy lépés, ha kicsi akkor kicsi, az is haladás…
Beszélgetnünk kell és sokat-sokat együtt dolgozni. Hihetetlenül jól kiegészítjük egymást és nagyon látványosan inspirálja is egyik a másikunkat. Hinni kell magunkban és abban amire képesek vagyunk, aztán csak hagyni, hogy vigyen a flow.
És visz… vagy inkább hoz… 😀
Danghel Edith
kép: pexels.com