Az utolsó csepp – szubjektív

Sajnos sokakat látok, akik érzik, látják magukon a jeleket, de nem lépnek. Először csak az örömtelenség jelentkezik, aztán az erőtlenség, fáradtság, teljes kiábrándultság. De még ekkor is visz előre valami…

Kiégés

Az égés nagy hőfokon történik. Lehet, hogy nem nagy lánggal, lehet, hogy csak parázslik a felszín alatt, de a tűz biztosan felemészt mindent. Nagy nyomás, stressz hatására lesz oda az összes erőtartalékunk és érezzük úgy, hogy kiüresedtünk, kimerültünk. Testileg, lelkileg, szellemileg.

Nem kell ezeknek nagy, látványos megterheléseknek lenni. Ha hosszabb távon több energiát fektetünk valamibe, mint amennyit visszakapunk belőle, akkor felborul az egyensúly. Nem a munka-magánélet, hanem a befektetés-megtérülés egyensúlya, a munka-megbecsülés egyensúlya, az adok-kapok egyensúlya. És előbb-utóbb betelik a pohár.

Az utolsó csepp

„Nem gondoltuk rólad. Olyan lelkes voltál mindig. Miért? Mi történt?”

Rendszerint nem történik semmi. Semmi konkrét. Persze, mindig van egy utolsó csepp a pohárba amitől kicsordul, de nem az tehet róla, kell hozzá az összes többi csepp is. Melyik lesz az utolsó?

Nem tudni, de nem is érdekes. Erre később jöttem rá, miután elég időt eltöltöttem azzal a kérdéssel, hogy “de mi bajom is volt nekem konkrétan”. Konkrétan semmi, de miután előszedegettem az összes tételt, amit láthatatlanul cipeltem magammal, elég szép kis kupac kerekedett belőle. Az évek alatt összegyűlt sérelmek, amiket nem tettem helyre, amiket nem oldottam meg ott, és akkor. Amiket nem tettem szóvá, és nem harcoltam meg az igazamért. Amikbe beleadtam apait-anyait, fölöslegesen.

Ezekkel egyenként semmi baj nincs, de összeadódnak. Lassan, észrevétlenül felemésztenek.

Lelkesedés vagy pofizmus?

Teszed a dolgod, ahogy a kötelesség diktálja. Még akár lelkesnek is tűnsz. De már nem töltöd ki az aktuális „elkötelezettségi kérdőívet”, mert nem hogy elkötelezett nem vagy, de teljesen kivontad magad a rendszerből. Rendet raktál a fiókodban, a file-ok között, minden privát levelezést áttereltél a magán e-mail címedre, és már a kávéscsészédet is hazavitted a gyerekek fotójával együtt… Hónapok óta ott lapul a felmondási papír a fiókodban, csak dátumot kell ráírni.

Ha elég kötelességtudó és profi vagy, akkor ebből a környezeted nem sokat vesz észre. Hiszen ez egy munkahely. Itt nem illik gyengének és amatőrnek lenni. Csinálod a dolgodat, tartod a határidőket, de mindez egyre nagyobb erőfeszítést kíván és már nincs benne öröm. Ez senkinek sem jó.

Lojalitás, kényelem, félelem…

De akkor miért? Miért nem? Ha észre is vesszük magunkon a jeleket, racionalizálunk és megmagyarázzuk, hogy miért maradunk benne a helyzetben. „Nem értek semmi máshoz. Ennyi idősen nem találnék másik munkát. Máshol sem jobb a helyzet…”

Mindig van kifogás, hogy miért ne változtassunk. És minden reggel szépen betoljuk a biciklit a munkába, egészen addig, amíg már nem a mi döntésünk lesz, hogy változtatunk-e. Amikor már a szervezetünk fizikai szinten kezd tiltakozni és jeleket adni. Vagy… bekövetkezik, amitől tudat alatt féltünk, és a munkáltató dönt úgy, hogy megválik tőlünk. A változás elkerülhetetlen.

Tudatosság gyakorlat

• Mi visz be reggelente a munkahelyedre?
• Mi ad örömet és energiát a munkában?
• Mi emészti fel a tartalékaidat?
• Min kellene változtatnod, hogy helyreálljon az egyensúly?

Nem vagyok szakértője a témának. Ami miatt mégis vettem a bátorságot, hogy írjak róla, az a saját megélés. És nem vagyok az „ugorj a semmibe, majd lesz valahogy” híve sem, ezért nem bíztatok senkit erre. De javaslom, hogy addig nézzünk szembe a kérdésekkel, amíg a mi kezünkben van az irányítás. Ha kell, segítséggel!

Székely Ágnes

kép: unsplash.com